Orbán Viktor XI. (2009-es) országértékelő beszéde a Milennáris Parkban (teljes szöveg)

XI. Országértékelõ beszéd a Millenárison - 2009. március 6. - Fotó: Pelsõczy CsabaXI. Országértékelõ beszéd a Millenárison - 2009. március 6. - Fotó: Pelsõczy Csaba2009 március 6-án tartotta hagyományos országértékelő beszédét Orbán Viktor, aki 1999 óta most tizenegyedik alkalommal elemezte az előző év eseményeit és az ország helyzetét.A budai Millenáris Parkban délután négy órakor kezdődött a rendezvény, amelyen Orbán Viktor beszéde előtt Martonyi János volt külügyminiszter, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnöke mondott köszöntőt a mintegy 800 meghívott vendég előtt. Utána Orbán Viktor kapott szót. Országértékelő beszédét szószerinti leiratban az alábbiakban -szokás szerint kommentár és megjegyzés nélkül - közöljük:

 

Jó napot kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Először is engedjék meg, hogy - ahogy Martonyi János az előbb számba vette - immáron tizenegyedszer megköszönjem a Magyar Polgári Együttműködés Egyesületnek, annak mindenkori elnökének, hogy megadták nekem azt a lehetőséget a meghívással, hogy itt ismét együtt szembesüljünk hazánk állapotával. Köszönetemet és elismerésemet szeretném kifejezni az Egyesületnek az állhatatosságért és a kitartásért, amellyel újra és újra összehív bennünket. Engedjék meg, hogy én is külön köszöntsem a Mádl házaspárt: mindig is megtisztelő és bátorító volt számomra a jelenlétük. Köszönöm, hogy itt vannak!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Az előbb Martonyi János felidézte 1989. június 16-ának egy pillanatát. Akkor ott a beszédeket ellenőrző bizottság biztatására a mondandómat öt percbe kellett összesűrítenem. Sajnáltam ezt, talán szerénytelenül, de azzal vigasztalódtam, hogy Churchill fultoni beszéde is csak nyolc perc volt... Ma azonban több idő áll rendelkezésemre. Arra szeretném biztatni Önöket, hogy hosszú délutánra készüljenek; sok mondanivalóm van. Az ország állapota is indokolja ezt. Persze nem szeretnék abba a helyzetbe kerülni, mint az a történetbeli lelkész, aki miután hosszan beszélt, az istentiszteleten lévő gyermek megrángatta édesapjának a kabátját, s megkérdezte, mikor fejezi már be a bácsi. Az apa csak annyit mondott: fiam, már befejezte, csak nem tudja abbahagyni.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bizonyára emlékeznek rá, hogy tavaly elmeséltem Önöknek, hogy miközben írtam a beszédet, odahaza a rádiót hallgattam, és ott előre bemondták, hogy miről fogok majd beszélni. Az is előfordult már itt az országértékelők hányattatott történetében, hogy a Magyar Szocialista Párt feladta a rendelést, mint valami étteremben a pincérnek vagy a prímásnak szokás, hogy miről kellene beszélnem. Azt hittem, hogy a képtelenségeket már nem lehet tovább fokozni. És tessék, idén már meg is írták a szöveget. Megírtak egy szöveget, hogy saját beszédem gyanánt azt olvassam fel. Nem tudom, érzik-e, ahogy az időutazás keltette légáram borzolja a frizurájukat. Vagy ha nem a frizurájukat, akkor inkább az idegeiket. Mégiscsak idegesítő dolog, hogy valaki elfelejti, hogy húsz évvel ezelőtt volt egy rendszerváltás. Elfelejti, hogy ma már nem az egypártrendszer szocializmusában élünk, amikor még meg lehetett valakinek mondani, miről és mit mondjon. Az a kisebbik baj, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy elvétették az évszámot, sőt az évtizedet. A nagyobbik baj az, hogy mindezt egy kormányzópárt teszi. Még nagyobb baj, hogy hét éve ezt teszi. Kormányzás helyett az ellenzéket támadja, az ellenzékkel foglalkozik. Nem csoda, hogy ide jutottunk. Kellő tisztelettel csak azt tanácsolhatjuk a szocialista barátainknak, hogy ideje lenne, hogy ne az ellenzékkel, hanem végre az ország gondjaival foglalkozzanak.

Egy korszakos változás tanúi vagyunk

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bármerre fordítjuk fejünket, mindenhonnan a válság hírei ömlenek ránk. Néha szemléletes módon írják le mindazt, ami történik a világban. A napokban egy nagy bank belső elemzése került a kezembe, amely nagyjából a következőképpen írta le a helyzetet. A robotpilóta leállt, hiába nyomkodja a pilóta az újraindító gombot; az irányító központtal megszakadt a kapcsolat, az iránytű megbolondult, a rendszer lefagyott. Így fagyott le a világgazdaság rendszere. Az újraindítás rutinja nem működik - újra kell írni a szoftvereket. Az elemzések szerte a világban nagyjából erre a kaptafára készülnek: a vezénylési, irányítási rendszer meghibásodásáról szólnak.

Nekem azonban így, ilyen egyszerűen, gyanús ez a válsághistória. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy talán másról lehet itt szó. Talán nem az irányító rendszerrel, sokkal inkább a hajtóművel lehet a baj. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy hiába születik a válságok elemzésének lassan már könyvtárnyi irodalma, mégis mintha a lényegről nem esne szó. Mintha a legszembetűnőbb igazságot kerülnék a viták. Nevezetesen, hogy a válságnál egy mélyebb és fontosabb dolog megy végbe, amelynek a válság csak a felszíne. Egy változás, egy korszakos változás tanúi vagyunk. Az a meggyőződés alakult ki bennem az elmúlt hónapokban, hogy a válság valójában egy korszakos változás látványos, kellemetlen és kétségkívül gyötrő kísérőjelensége. Úgy látom, inkább arról van szó, hogy lezárult a világban egy nyolcvanéves, Közép-Európa történetében pedig egy húszéves korszak. Természetesen nem könnyű kiszakítani magunkat a válságbeszámolók, a válságtudósítások bűvköréből. Komoly erőfeszítést, szellemi erőfeszítést igényel a válság és a változás közötti lényegi különbség megragadása és leírása.

Kedves Barátaim!

Ha egy írógép elromlik, az válság. A munka csak akkor folytatható, ha így vagy úgy kezeljük a bajt. Jön a szerelő, megjavítja, és mi folytathatjuk ugyanazt a munkát és ugyanúgy folytathatjuk, mint korábban. Ettől eltérő, más, lényegileg különböző helyzet az, ha azért áll le a munkánk, mert az élet új feladatokat állít elénk, mint a szövegszerkesztés, a táblázatkezelés, adatbázisok létrehozása. Ezekre a legjobb írógép sem képes. Épeszű ember ilyenkor nem is kezd írógépszerelőket hívni. Ugyanis írógépből semmilyen eszközzel sem lehet számítógépet fabrikálni, amire ilyenkor szükségünk volna. Ilyenkor az épeszű ember nem a részleteken változtat, hanem az egészen. Alapjaiban új megoldásokat keres, alapvetően új megoldásokhoz nyúl. Ha az új kihívásokra választ akarunk adni, akkor nem az írógép válságát kell kezelni, hanem egy új gépet kell alkotni. A mi példánk esetében ez egy számítógép. Vagyis immáron a lényeg maga a változás és az újítás.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nagy, történelmi alapokat is átrendező változások általában akkor következnek be az életben, amikor egy egész régi szisztéma saját lényegénél fogva vall kudarcot, vagy mert eleve hibás volt - rendszerhibás -, vagy mert idejétmúlttá vált. Hogy a világban most zajló megújulás esetében a két ok közül melyik volt az igazi, melyik indította be, vagy egyszerre mindkét forrásból táplálkozott-e, nos, ezt nehéz megmondani. Talán akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a most lehanyatló gazdasági rendszer egész egyszerűen kinőtte, szétfeszítette saját kereteit, saját eszközeit, saját alapvetését és ezért vált működésképtelenné.

A pénz túltermelése

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Naponta bukkannak fel a bajok súlyosságának érzékeltetésére az 1929-33-as világválság képei. Valóban vannak kísérteties hasonlóságok. De a lényeg, éppen a lényeg különbözik: akkor a válságot az áruk túltermelése okozta. Emlékezhetnek rá, mindenki fel tudja idézni a képeket: tengerbe öntött tej, kávé- vagy éppen búzaszállítmányok, mert az embereknek nem volt elég pénzük, hogy megvásárolják azokat. A mai világválságot azonban nem az áruk túltermelése okozta. Azt kell mondanom, hogy inkább a pénz túltermelése. Igen, a pénznek lehet túltermelése. Most nem arra gondolok, hogy túlságosan buzgók és szorgalmasak voltak a nyomdagépek, és a kelleténél több valutát nyomtak. Arról van szó, hogy a világ egy olyan pénzügyi rendszert épített fel, amely egyre több hitelt teremtett - valóságos fedezet nélkül. Ez valójában pénz, és így az egész világ pénzügyi rendszere egyre jobban elszakadt a valóságtól.

Képzeljék el, hogy a világ teljes jövedelmét tízszeresen meghaladta a banki és tőzsdei ügyletek, buborékok összege. Ezek mögött nem volt, mert ilyen összegben, ilyen mértékben nem is lehetett fedezet. Nem lehetett igazi vagyon, áru vagy gazdasági erő. Most ez a buborék pattant el. Ez omlik most össze a szemünk láttára kártyavárként. Ezért gondolom azt, hogy szükségszerű, hogy a világ megújuljon, ezért nem elegendő csak a szoftvereket újraírni, új hajtóműre, sőt meglehet, hogy új hajótestre is szükségünk lesz. A változás megkezdődött. Nekünk, magyaroknak érdemes meglátnunk a változás fájdalmain túl a változás kínálta esélyeket is.

Egy alapvetően megváltozó világban mindenkinek esélye nyílik jobb helyzetet teremteni, mint amilyent korábban birtokolt. Egy új, egy másfajta versenyben a régi versenyben, a régi szabályok és régi feltételek között lemaradottaknak is lehet több esélyük. Ez okot ad arra, minden nyavalyánk közepette is, hogy a reményre összpontosítsunk, már hogyha idejében észbe kapunk, és méltóztatunk szembenézni a valóságos helyzettel. Akkor megláthatjuk a válság kínálta remény lehetőségét is. Persze a kockázat is nagy. Ha kimaradunk a változásokból, és a világgazdaság újra megindul, előfordulhat, hogy a világgazdaság újra meginduló szerelvényéhez nem tudjuk odakapcsolni Magyarország vasúti kocsiját.

Új világ születik

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A változás, amiről beszélek, mélyebb és szélesebb lesz, mint azt a világban általában gondolni szokás. Önök is emlékezhetnek talán arra, hogy valamikor a hetvenes és a nyolcvanas években körbeutazták a világot olyan szenzációs mendemondák, hogy fontos emberek, akik gyógyíthatatlan betegségekben szenvednek, hibernáltatják magukat abban a reménykedve, hogy amikor majd húsz-harminc év múlva felkeltik őket, akkor már lesz orvosság a ma még gyógyíthatatlannak gondolt betegségükre. Nehezen hihető, hogy ilyesmi a valóságban megtörtént volna vagy megtörténne. De mégis képzeljük el egy pillanatra, hogy valaki 2000-ben hibernáltatta magát. Ha 2020-ban fogják felkelteni, azt hiszem, aligha ismer majd rá az akkori világra. Akinek van szeme a látásra, és van füle a hallásra, s aki ráadásul nem zárja be az elméjét az eddig ismeretlen világgazdasági történések előtt, ráébredhet: ma már nem az a hír, hogy válság van. A hír az, hogy a világ változáson megy keresztül. A hír az, hogy egy új világ születik. Ugyanis a válság és a válsággal folytatott küzdelem felszínre hozta, és felgyorsította a mélyben már jó ideje zajló folyamatokat. A jelek olyan egyértelműek, hogy nem lehet nem észrevenni őket.

Néhány éven belül egészen más világban fogunk élni. A megújulás át fogja rajzolni a politikai, a gazdasági, de még az is előfordulhat, hogy a földrajzi térképeket is. Másképpen működik majd a gazdasági rendszer. Sőt, a leharcolt és elfáradt kapitalizmus szó helyett könnyen lehet, hogy még a neve is más lesz. Másképpen működik majd a pénzügyi rendszer. Meg fog változni a bankok szerepe. Felcserélődnek a világgazdasági szerepek. Lezajlik a világ most zajló gazdasági újrafelosztása. Megváltozik kontinensek és kultúrák egymáshoz való viszonya. Más kulcsfogalmakat hallhatunk majd a közbeszédben a politika és a gazdaság nyelvében is. És megváltoznak a világ hatalmi erőviszonyai is: a felemelkedő hatalmak ugyanis a gazdasági növekedésükből, az iszonyatosan gyors gazdasági növekedésükből származó dollármilliárdjaikat előbb vagy utóbb átszivattyúzzák a védelmi és a katonai kiadások területére is. Tegnapi rövidhír, de elárul valamit a jövőről, hogy bár Kínában a következő évben mintegy hétszázalékos gazdasági növekedést várnak, mégis 2009-ben 15 százalékkal fogják növelni a katonai és a védelmi kiadásaikat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen, mint minden válságot, ezt is meg lehetett volna előzni. A válság azért szélesedett ki, mert az államok elengedték a bankok, a tőzsdék és pénzvilág kezeit, lemondtak a pénzteremtés ellenőrzéséről, a pénz pedig kibújt nemzetállami kerete közül, globális pénzpiaccá alakult, majd immáron állami ellenőrzés nélkül féktelen pénzteremtésbe kezdett. Nehéz elhessegetnem Goethe vészjósló megjegyzését, amit a papírpénz megjelenésekor vetett papírra, valahogy így: "Ebből még nagy baj lesz, mert ami megtörténhet, az meg is fog történni".

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha az államok nem mondanak le korábbi jogaikról, ha nem mondanak le a beavatkozás lehetőségéről, akkor a válságot talán el lehetett volna kerülni. Persze az is igaz, hogy ez egy régi vita. Helyes-e beavatkozni a gazdaság, a piac működésébe? Szükséges-e ez és, ha igen, akkor milyen mértékben? Eleinte persze nem tűnt szükségesnek. Mint ahogy a KRESZ szabályainak megalkotása sem tűnt eleinte fontosnak. De ma már senki sem hiheti, hogy a KRESZ szabályai nélkül ne zuhanna a közlekedés veszélyes anarchiába. Amíg a piacgazdaságnak lassú, egyszerű és országhatárok közé szorított szereplői voltak, addig senki sem igényelte a szabályozást. Azonban a második világháború után történt valami meglepő. Európa keleti felét és Ázsia jelentős részét is eluralta az az esztelenül túlszabályozott gazdaság, amit szocialista tervgazdaságnak neveztek. A piaccal szemben az állam mindenhatóságát hirdető eszmék világkörüli hódító útra indultak: Latin-Amerikát és Afrikát is elérte a fertőzés. Sőt, néha még Nyugat-Európa is lépést tévesztett, ami nem meglepő, hiszen az egészet ők találták ki; tulajdonképpen egy nyugati importról van szó.

A nyolcvanas évek végén azonban - talán mindenkit meglepő gyorsasággal és látványossággal - az esztelenül szabályozott gazdaság és társadalom gyorsan és látványosan összeomlott. Összeomlott a Szovjetunióban, a KGST-ben, és az ázsiai országokban is léket kapott. A Nyugat minderről azt gondolta, hogy ez a totális diadal. Mindezt, a mi összeomlásunkat a szabadpiac teljes győzelmeként értelmezte, és meghirdette a piac mindenhatóságára épülő új társadalmi rendet. Valójában ész nélkül szabadjára engedték a kapitalizmust. Ahogyan erről a most hivatalba lépett amerikai elnök nyilatkozott: a rövidtávú üzleti érdekek felülírták a hosszú távú fejlődés szempontjait, és a piac önszabályozó képessége valóban ennek már nem tudott megálljt parancsolni.

Egyre többen mondták ki: a világ átesett a ló egyik oldaláról a másik oldalára. Még Soros György is, akit a legkevésbé sem lehet a bankrendszer, a pénzügyi spekulációk ellenségeként feltüntetni, leírta, hogy a nemzetközi bankrendszerben nyilvántartott pénzösszegeknek csak egy töredéke létezik valójában. Mások is, köztük jómagam is, beszéltek és írtak arról, hogy változásra van szükség, hogy a piac mindenhatóságának dogmáján túl kellene lépni. Új alapelvekre kell helyezni a jövőt. Hogy a mindennapi életben nem működik a láthatatlan kéz, amely fenntartaná a piaci és a társadalmi egyensúlyt. Ha működik láthatatlan kéz vagy kezek Magyarországon, azok leginkább olyanok, amelyek az emberek zsebéből varázsolják ki a nehezen megkeresett forintjaikat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Húsz évvel az esztelenül túlszabályozott gazdaság és társadalom után szemünk láttára omlik össze az ész nélkül szabadjára engedett piacgazdaság és társadalmi berendezkedés. A tanulság világos. Egyik esztelenség bukása nem indok a másik esztelenség felmagasztalására. El tudták volna Önök képzelni a kapitalizmus korábbi korszakában azt, hogy a Rothschildok, mondjuk, úgy adnak hitelt, hogy amögött nincs igazi fedezet? El tudták volna Önök képzelni azt, hogy a Hitel szerzője, Széchenyi részt vett volna egy olyan kormányban, amely nyakló nélkül vesz fel hiteleket, amit aztán jóléti kiadásokra költenek, vagyis nincs fedezete, mert a felvett pénz, hitel, egy huncut garast sem termel?

A józan ész korszaka

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Talán, ami most történik, elegendő, hogy a világ kijózanodjon. Kijózanodjon a féktelenség imádatából, amely lassan már nemcsak a piacgazdaságot jellemezte. Talán. A horizonton már megmozdult valami. Körvonalazódni látszik a józan ész korszaka, amely a reményeim szerint ésszerű arányokat, mértéktartást, a világ természetes rendjének és törvényeinek elismerését hozza majd. Reményeim szerint mindaz, aminek most szenvedő alanyai vagyunk, elvezet bennünket az eszét vesztett kapitalizmus korszakából a józan piacgazdaság korszakába, ahol a piacokat ésszerűen szabályozni kell.

Ebben bízhatunk. A világnak előbb vagy utóbb be kell látnia: mégiscsak ésszerűbb dolog pénz és ideológia helyett az embert állítani a középpontba, elsősorban az ember jó és rossz tulajdonságaira figyelni. A világ végülis most már igazán beláthatná, hogy minden az emberen múlik. Ha jól működik egy óra, egy autó, egy piac, az csak azért működik jól, mert akik működtetik, jól működtetik. Ez persze közhelynek és evidenciának is tűnhet. De gondoljunk a mostani válságra! Rögtön megláthatjuk, hogy nem az. Jól érzékelhető ennek az egyszerű gondolatnak a jelentősége, ha arra gondolnak, hogy nem a bankrendszer, nem rejtélyes piaci törvényszerűségek, nem személytelen piaci erők okozták a válságot, hanem konkrét bankárok, konkrét brókerek, hitelezők, pénzügyi tanácsadók, hitelminősítők, nekik falazó politikusok és szakértők, és persze a hitelt felvevők, akik fedezet nélkül felvették, és el is költötték a nekik adott pénzt.

Valójában nem elvont elméletek, nem elvont összefüggések, hanem konkrét emberek és valóságos személyek hazudtak, csaltak. Ők éltek vissza a hatalmukkal, és erre építették a saját személyes meggazdagodásukat. Vagyis, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a letűnő világ kudarcához is végső soron az emberi tényező vezetett el bennünket. A régi vezetők a régi gondolatokkal és beidegződésekkel, s a régi eszközökkel nem tudták fenntartani ezt a régi világot. Ezért aztán most egyszerre szakadnak a nyakunkba a világ pénzügyi, ökológiai, demográfiai és bizony morális problémái is. Ha Önök az Egyesült Államokra vagy Franciaországra tekintenek, akkor láthatják, hogy ezt az új világot új emberek fogják vezetni. Új emberek új gondolatokkal és új eszközökkel fognak előállni. Ugyanis ők maguk is mások: másfajta emberek, másféle vezetők. Ma a régi világ, vagyis az esztelenség világának a végnapjait éljük. A rend, amit ismertünk, széthullóban van; szétzilálta önmagát. A mi korunk az új világ megszületésének korszaka is egyben, és érdemes berendezkednünk. Ez fogja adni majd életünk természetes keretét a következő évtizedben. Számunkra, akik már régóta vártuk a változást, mindez reményt jelent. Nekünk erre a reményre és erre a lehetőségre kell összpontosítanunk.

Ne felejtsék el, hogy a fékevesztett piac végnapjaira odáig fajultak a dolgok, hogy az embereket következmények nélkül lehetett világméretekben becsapni. Még mind a mai napig is milliók pénze tűnik el, válik légneművé a válság következtében anélkül, hogy bárki ezért felelősséget vállalna, vagy kárpótlást adna. Reményeink szerint a józanul szabályozott piacgazdaságban, ebben az új korszakban már nem lehet következmények nélkül becsapni a másikat, sem az üzleti életben, sem a pénzügyekben, sem a politikában, mert rend lesz, és szabályok védik a fizikai, anyagi, erkölcsi, kulturális biztonságot, a becsületes és törvénytisztelő életvitelt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ahhoz azonban, hogy idáig eljussunk, először úrrá kell lenni a legközvetlenebb és legszorítóbb bajokon: vagyis munkát és jövedelmet kell biztosítani az embereknek, és közben meg kell fékezni a bankok és a tőzsdei cégek korlátlan pénzteremtési lehetőségét. Ezért nemzetállamok ellenőrzése alá kell vonni a nemzeti pénzpiacokat, és nemzetállamok feletti ellenőrzés alá kell vonni a nemzetközi pénzpiacokat. A sikerre komoly esély van. Az államok ugyanis ma jóval erősebbek, mint nyolcvan évvel ezelőtt voltak. Van állami egészségügy, van állami nyugdíjrendszer, van állami szociálpolitika, és valójában ezek nem tehertételek, hanem a válság elleni küzdelem oszlopai. Ha ezek nem lennének, akkor a maradék biztonság, a maradék vagyon és a maradék jövedelem is eltűnne az országok működéséből.

És itt álljunk meg egy pillanatra! Emlékezzünk vissza az előző év március 9-ére, amikor hárommillió-háromszázezer ember a népszavazáson megálljt parancsolt a magyar egészségügyi rendszer szétverésének. Emlékezzenek vissza, hogy nemcsak arról volt szó, hogy sikerült eltörölni a kórházi napidíjat és a vizitdíjat, hanem a hárommillió-háromszázezer egybehangzó akarat következtében a kormány visszavonta a parlament napirendjéről azt a javaslatot, amellyel szét akarta szedni, át akarta alakítani az egészségügyi társadalombiztosítási rendszert, sőt mi több: tőzsdére akarta azt vinni. Képzeljék el, hol lenne ma a magyar emberek egészségbiztosítása, ha egy évvel ezelőtt a népszavazással ezt nem akadályozzuk meg, és tőzsdére vihették volna.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt hiszem, ideje bátran kimondani, a válság sok mindenre feljogosít bennünket, olyasmit is kimondhatunk, amiért korábban ideológiai botozás járt: az állam gyengítése helyett erősíteni kell a rendet, erősíteni kell az államok irányítási és ellenőrzési jogait. Sőt, még azt is kimondhatjuk, hogy a világ - legalábbis tőlünk nyugatra - már tudja: a közgazdaság logikája szerint is, még ha vonakodva is, szakít a korábbi divatos felfogással, valójában a világ kormányainak népjóléti politikát ésszerű követniük. Ugyanis a családok jövedelmi helyzetének megerősítése, az éhezés és a kilakoltatás megelőzése, a gyerekek iskoláztatása egyben válságkezelő eszközök is. A súlyosabb összeomlást a világ csak úgy kerülheti el, hogyha a családok életszínvonalát sikerül fenntartania. Ehhez pedig elsősorban munkára van szükség. Persze elsősorban piac által kínált munkára, ha ez nem elegendő, és úgy tűnik, nem az, bár nem tökéletes megoldás, de be kell vetni a tömeges közmunkaszervezés eszközét is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A válság zűrzavaros, gomolygó ködfelszíne alól elő-előtűnik a születőben lévő világ néhány arcvonása is. A letűnő világban először is az állam elhitte, hogy rá már nincs is szükség, legfeljebb kolonc a piac nyakán, afféle szükséges rossz. És a politikusok sorra megnyirbálták a jogokat, amellyel irányíthatta a gazdaságot. Az új világban meggyőződésem szerint a vezetők feladata az lesz, hogy az állam gazdasági eszközeit visszaépítsék, az államot megerősítsék, és tekintélyét helyreállítsák. Az államnak és a politikusoknak vissza kell szerezniük a lehetőséget, hogy a közjót és a köz akaratát érvényesíthessék a magánérdek, a profitérdek és a haszonelvűség szempontjai felett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A reményeink szerint most letűnő világban elfogadottá vált, hogy a profitérdek nemcsak az erkölcsi értékeket, de a józan ész érveit is megelőzze. Miért jó az, ha egy ország megszabadul a nemzeti vagyonától? Miért jó az, ha egy ország eladja a stratégiai iparágait? Miért jó az, ha teljesen külföldi tulajdonba adja a bankrendszert? Ez ellentmond a józan észnek. Ma már láthatjuk: egy nemzetgazdaság hazai kézben lévő stratégiai ágazatok, különösen pénzintézetek nélkül gyenge és sebezhető. Az új világban érték lesz a nemzeti vagyon, a hazai tulajdonban lévő bankrendszer, érték lesz az energia, a föld, az élelmiszer, a víz, és a természet értékeit, a köz érdekét az állam tulajdona is védi.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az elsüllyedő világban abban az illúzióban ringattak minket, hogy minden, ami kívülről jön, az csak jó lehet. Ne felejtsük el, ez a válság az Amerikai Egyesült Államokból indult... Abba az illúzióban ringattak bennünket, azt magyarázták el nekünk, hogy mi nem vagyunk képesek önerőből felépíteni egy jól működő gazdaságot. Azt magyarázták el, hogy el kell néznünk, ha a Magyarországon termelt hasznot rejtett eszközökkel kiszivattyúzzák a nemzetgazdaságból, hogy el kell fogadnunk, hogy a magyar vállalkozások magasabb adót fizetnek, mint a külföldiek. El kell fogadnunk, hogy a magyar vállalkozások rosszabb feltételekkel juthatnak csak hitelhez, mint akik külföldről érkeztek. Még most is, kedves Barátaim, a legutóbbi intézkedése a Nemzeti Banknak: amikor euróhiánytól szenved a magyar gazdaság és a magyar bankrendszer, olyan döntést hozott, amely azt jelenti, hogy a külföldi kézben lévő, Magyarországon működő leánybankok könnyebben juthatnak hozzá az euróhoz, mint a magyarországi anyabankkal rendelkező saját, vagyis magyar bankok. Még mindig, a válság kellős közepén, tisztelt Hölgyeim és Uraim. Az új világban meggyőződésem szerint érték marad ugyan a külföldi befektetés, fontos érték, de egyenlő szerep és lehetőség kell a magyar vállalkozásoknak az adózásban és a hitelezésben.

Kedves Barátaim!

Eddig elfogadtuk azt is, hogy rosszul működjön az állam, rosszul működjön az állami oktatási rendszer, rosszul működjön a nyugdíjrendszer, hiszen állami. Belénk oltották, hogy szegények vagyunk, nekünk nem telik többre, nem vagyunk képesek jobbra, sőt néha a sorok között azt is odaírták: nem is érdemlünk jobbat. Most ráébredhetünk, a jól működő állami szolgáltatások, a jó egészségügy, a színvonalas oktatás és a szegénységpolitika, a hatékony szegénységpolitika igenis megteremthető abból a pénzből, amit Magyarország ezekre a célokra képes áldozni. Az igazság az, hogy a nemzeti jövedelmünkből az európai arányoknak megfelelően költünk ezekre a célokra - igaz, rosszul költünk. Az egészségügyben például míg az egységnyi pénz felhasználásának hatékonysági mutatója Finnországban 96 százalék, addig Magyarországon alig éri a 60 százalékot.

A reformok

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Eddig állandóan valami baj volt a reformokkal. Leginkább persze akkor, ha a szocialisták tűzték a zászlajukra. Persze az egész már a legelején valahogy dugába dőlt, amikor kitalálták a reformkommunista elnevezést. Sose értettem, még a gyenge filozófiai képzettségem mellett sem, hogyan fordulhat elő, hogy valami, ami még meg sem valósult, mint a kommunizmus, hirtelen meg is reformálódik. De most ha ezen túllendülünk, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a reform eddig azt jelentette: adóemelés, sanyargatás, új sarc. Azt jelentette, hogy a köztulajdont magántulajdonná alakítják, a közjó helyére a magánérdek kerül. Leginkább és jellemzően Magyarországon a többség pórul jár, egy csapat meg nagyon jól. Sokan Magyarországon elfogadták az efféle észjárást és az efféle reformok szükségességét. Elhitték, vagy talán inkább beletörődtek abba a mesébe, hogy a reform rövidtávon áldozatokkal jár, de később meghozza a gyümölcsét. Az igazság azonban az, hogy a mostani áldozatra és a későbbi Kánaánra épülő álreformok kevesek azonnali és folyamatos hasznát hozzák, sokak azonnali és folyamatos vesztesége mellett. Máig rejtély előttem, tisztelt Hölgyeim és Uraim, miért ülnek fel milliószám ennek az átlátszó blöffnek az egyébként magukat eszesnek gondoló magyarok. Márpedig ez pőrén nem más, mint csalárd árulás, egy egyszerű átejtés, a közérdek elárulása. Abban az új világban, amely most van születőben, reményeink szerint elindíthatjuk azt a változást, amelynek értelme, ha úgy tetszik: a reformok értelme már rövidtávon is világos. Rövidtávon is hasznot hoznak. Olyan reformok, amelyek egyszerre jók az államnak, a vállalkozásoknak és a társadalom többségének is.

"Nincs az a pénz"

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

És végezetül nem tudom, a változás eljut-e majd idáig, de reménykedem benne, hogy a pénzről is megváltozik az emberek gondolkodása. A pénz persze fontos, de oda jutottunk, hogy Magyarországon általánossá vált, hogy fontosabbnak kezdték tekinteni a természetnél, az emberségnél, a közösségnél, a családnál és a munkánál. A pénz egész egyszerűen legyűrte az államot, a közgondolkodást és legyűrte a politikát is. A pénzvilág elfogadtatott velünk egy hibás sorrendet, amely körülbelül így hangzik: a költségvetés fontosabb a gazdaságnál, a bankrendszer fontosabb a termelésnél, a hitel fontosabb a megtakarításnál, és a tőzsdei nyereség fontosabb a munkából szerzett jövedelemnél. Elfogadtatta velünk azt, hogy minden kifejezhető és mérhető pénzben. Tehát pénzben is kell mérni. Márpedig ez hazugság, ráadásul életveszélyes hazugság! Életveszélyes, mert veszélyes az életre. Nem véletlen, hogy ez a válság éppen ennek a hazugságnak a központjából indult ki, mármint a pénzügyi rendszerből indult ki. A legbántóbb, legmegalázóbb, de egyben Budapesten legnépszerűbb szlogen talán úgy hangzik, hogy "van az a pénz". Van az a pénz - a mondatot nem fejezik be, de így kell valahogy befejeznünk, amiért bárki, bármit hajlandó odaadni. Én abban reménykedem, hogy a mostani válság hatására egy olyan új világ születik, ahol azt fogjuk mondani, hogy nincs az a pénz. Nincs az a pénz, amiért odaadnánk a gyerekünket, a barátságainkat, a becsületünket, vagy odaadnánk a hazánkat.

Igen, szeretném, ha ebben az új korszakban közhelynek hangoznék, hogy a gyermekek örömét, a szülői szeretetet, az összetartozást, a jóakaratot és az emberi együttérzést nemcsak pénzben lehet kifejezni. Ha a pénz mindent felülír, tisztelt Hölgyeim és Uraim, akkor a felelősség helyébe előbb vagy utóbb a felelőtlenség lép. Gondoljanak arra, ha például kevesebb gyermek születik, mint amennyi a közösség fennmaradásához szükséges, akkor ez rövidtávon megtakarítás. Se az államnak, se a családnak nincs kiadása, de később az államnak nem lesz adófizetője, a szülőnek meg nem lesz támasza. Ha pénzben mérünk, felelőtlen döntést hozunk. Én azt remélem, de belátom, hogy ez most még csak remény, hogy a pénz a jövőben a valódi helyére kerül, ne csábítson felelőtlenségre, és ne vezessen tévutakra bennünket.

A kudarcot vallott világ emberei

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Talán Önöknek is ismerős a helyzet. Ülünk egy vonatban, mellettünk más vonatok is állnak, már régen indulni kellene, az ember egyre türelmetlenebbül várakozik. A rátelepedő álmossággal küszködve felnéz, végre mozgás, megindult a vonat. Odahajol az ablakhoz, szomorú felismerés: tényleg elindult a vonat, a másik - az övé azonban egy helyben áll. A mai magyar élet ehhez a helyzethez hasonló, kedves Barátaim. A jó hír, hogy a világ vonata megmozdult. A rossz hír, hogy mi viszont állunk. Hozzánk eddig nem a megújulás, hanem csak a válság hatásai gyűrűztek be. Megújulásnak halvány jele sincs. Magyarországon, lássuk be, semmi változás. Pontosan ugyanúgy folytatódik minden, mint az előző években. Ez a legnagyobb bajunk. Miért nem indulunk már? Miért nem kezdődik már a változás? A vezetők miért nem indulnak meg, mozdulnak együtt a világgal? Mi a rejtélyes oka, hogy a magyar vezetők ebben a régi világban, az éppen most megbukott régi világban akarnak maradni? Nehéz pontos választ adni erre a kérdésre.

Nekem szerencsém volt, mert nemrégen a kezembe akadt egy izgalmas, elgondolkodtató, sőt megvilágító erejű felmérés eredménye. A kutatók egy túlnyomórészt vezetőkből, szellemi vezetőkből álló csoport tagjaitól azt kérték, név nélkül, tehát abszolút titkosan, írják le, mi a legnagyobb, legféltettebb titkuk, amit soha senkinek, semmilyen körülmények között nem árulnának el. Az eredmény több mint megdöbbentő. A döntően vezetőkből álló csoport jelentős többsége legnagyobb személyes titkaként azt írta le, hogy ő voltaképpen nem ért ahhoz, amit csinál, és csak különféle blöffökkel érte el, és tartja a pozícióját, és attól retteg, hogy ez egyszer, előbb vagy utóbb kiderül.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Én nem állítom, hogy a megkérdezettek kizárólag a magyar kormány tagjai lettek volna, de valahogy ezt érezni ma a magyar politikában. Ez a nagy titok. Ebből fakad minden, ami az elmúlt években történt, s nem kellett volna történnie, illetve nem történt, pedig meg kellett volna, hogy történjen. Igen, ez a nagy titok, ebből fakadnak a politikai hazugságok arról, hogy nagy a jólét és dübörög a gazdaság. Ebből fakad a költségvetési adatok meghamisítása, a trükkök százai, az őszödi beszéd, a reformoknak nevezett újabb és újabb megszorító csomagok, amelyek sorra megbuktak. Ebből fakad a rendőrterror a békés tüntetők százai ellen. Ez magyarázza, hogy a kormány nagy garral bejelentett programjai után soha nem történik semmi. Az ország soha nem lépett előre, legfeljebb hátra, a helyzet soha sem lett jobb, legfeljebb rosszabb. Ez okozta a sorozatos pofonokat, amelyek külföldről érték és érik az országot: a leminősítések, a forint zuhanása, vagyis az egész csődtömeg, amit ez a kormány az elmúlt években az ország, és mindannyiunk nyakába zúdított.

Mindezek alapján egyáltalán nem csoda már, ha a világ más országaival szemben nálunk nincs változás. Nem is lesz, amíg ugyanazok vezetik az országot, akik a csődhelyzetet előidézték. Hiszen aki folyamatosan attól fél, hogy kiderül róla, nem ért ahhoz, amit csinál, az nem akar, és nem is képes változtatni. A régi, megbukott és kudarcot vallott világ emberei sohasem akarnak változást; mindig is rettegnek tőle. Nálunk éppen azért súlyosabb a válság, mint máshol, mert a régi világ emberei nem akarják belátni, hogy maga a régi világ vallott kudarcot. Ők továbbra is ragaszkodnak ahhoz, amiben vagyunk. Ezt ismerik, ebben tudnak evickélni, közben tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy az új világban a régi blöffjeik már nem fognak működni: ott valódi tudásra, és valódi teljesítményre lesz szükség. Nem lesz elég jókor, jó helyen lenni, ügyeskedni, trükközni, hamis adatokat megadni, fedezet nélküli hitelekből költekezni.

Ezért, tisztelt Hölgyeim és Uraim, egyelőre nálunk minden marad a régiben. Nincsenek új gondolatok, sőt a mi politikai elitünk, kormányzó elitünk valójában kétségbeesetten küzd a változások ellen. Miből lehet látni, hogy nem akarnak és nem is képesek változtatni? Mire alapozva mondhatjuk azt, hogy nincsenek új eszközeik, gondolataik és megoldásaik?

Hét év kudarc: a csődkormány és a reménytelenség emberei

Nos, kedves Barátaim!

Hét év nem kevés idő, és hét év alatt képtelenek voltak elérni bármilyen lényeges kérdésben akár egyetlen fontos sikert is. Elég, ha körülnézünk az országban, és csak a legalapvetőbb kérdéseket tesszük fel. Kevesebb-e ma a munkanélküli? Kevesebb-e mint hét éve volt? Nem, sokkal kevesebben dolgoznak, és évente egyre kevesebben dolgoznak legálisan. Ne tévessze meg Önöket az az apró kis trükk, miszerint a szocialisták kimutatásaiban a foglalkoztatottak száma nő; ugyanis foglalkoztatottnak minősül mindenki, aki egy héten akárcsak egyetlen órát is regisztráltan valamilyen munkahelyen tölt... Látunk-e valamilyen új eszközt? Egy új megoldást arra, hogy munkához juttassák az embereket? Az eredmény nulla. Gyorsult-e a gazdasági növekedés? Nem. Folyamatosan lassul, és nagyjából két éve teljesen leállt a magyar gazdaság növekedése. A teljesítmény romlik, és a kormány további romlással számol. Fogalma sincs, halvány ötlete sincs, hogyan kellene megindítani a gazdasági növekedést. Vagy kérdezzük meg azt, csökkent-e az államadósság hét év alatt? Nem, ellenkezőleg: évről évre nőtt. Jelenleg éppen rekordszinten áll, 73 százalékos, és az év végére az előrejelzések szerint, ha minden így megy tovább, el fogja érni a 84-85 százalékot is. És itt álljunk meg egy pillanatra!

Először is említsük meg, hogy a polgári kormány működésének megkezdésekor, 1998-ban 58 százalékos nemzeti össztermékarányos államadósságot vett át, és négy évvel később, amikor letettük a lantot, ez a szám 53 százalék volt, tehát csökkentettük az államadósságot, sőt kitörtünk Magyarország adósságcsapdájából. De továbbmegyek. Én jól emlékszem még a húsz évvel ezelőtti tárgyalásokra, a rendszerváltás kerekasztal-tárgyalásaira. Ott, a hivatalos egymásnak feszülések szüneteiben időnként még a legvastagabb nyakú és legkeményebb fejű kommunista pártvezetőkkel is lehetett néhány értelmes szót váltani. Most neveket nem említek - a közélet ismert szereplőit az ember nem szívesen citálja ide. Ennyit a rendszerváltásról. De azért azt elmondom Önöknek, hogy ezekben a szünetekben formálódott egy konszenzus, egy sokkal mélyebb egyetértés, mint azt bárki gondolná, és ehhez az egyetértéshez mindenki tartotta is magát egészen 2002-ig. Mindegyik kormány. Tartotta magát Antall József kormánya, tartotta magát ehhez Horn Gyula kormánya. Bizonyára tudják, hogy beteg, kórházban van - innen is jobbulást kívánunk neki. Tartottuk egyébként ehhez mi is magunkat. Ez a megegyezés pedig úgy hangzott, hogy soha többé nem fordulhat elő az, ami tönkretette Magyarországot a nyolcvanas években; soha többet egyetlen kormány sem veszi magára azt a bűnt - nem hibát, bűnt -, hogy külföldről felvett hitelekből jóléti kiadásokat finanszíroz majd, és így eladósítja, és tönkreteszi az országot nemcsak a most élők, hanem még a saját gyerekeink vagy unokáink számára is. Ez volt a megegyezés egészen 2002-ig, amikor a szocialisták, megkezdve mostani hétéves kormányzásukat, felrúgták ezt a megállapodást: külföldi hiteleket vettek fel, amiből csak és kizárólag jóléti kiadásokat finanszíroztak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

2002-ben még teljesen reális esélye volt annak, hogy Magyarország 2007-2008-ban bevezeti az eurót. Úgy gondoltuk, hogy a szlovénokkal együtt, mondjuk, 2007. január 1-jén. Később azt mondtuk, na jó, egye fene, a szlovákokkal együtt 2008-ban vagy 2009-ben. És, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nézzünk körül, a körvonalait sem látjuk annak a forgatókönyvnek, amely bizton elvezetne bennünket az euróövezethez való csatlakozáshoz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Lassan minden egyes forintunk adósságszolgálatra megy el. A kormány pedig nem tesz mást, mint újabb és újabb hiteleket vesz fel - egyre rosszabb feltételekkel, egyre magasabb kamatra. Magyarország, mondjuk ki, ennek következtében gyakorlatilag csődbe került. Kizárólag az IMF-hitel biztosítja az ország mai fizetőképességét, és továbbra is vesszük fel a hiteleket. Nincs más ötlet, nincs más gondolat. Felvenni a hitelt, nyomtalanul elkölteni, és evickélni, amíg csak lehet: utánuk a vízözön. A miniszterelnök azt elegáns megoldásnak nevezte, hogy akkor jár majd le az IMF-től felvett hitel határideje, amikor egyébként a mostani kormányzati ciklus véget ér. A pénz az övék, a gond meg a mienk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Javult-e a közbiztonság hét év alatt? Nem. Jóformán Magyarországon közbiztonságról már nem lehet beszélni. Naponta történnek brutális bűncselekmények, jórészük máig felderítetlen. Megszoktuk már a bankrablásokat. Lassan hozzászokunk, hogy ártatlan embereket űznek el bűnözők az otthonukból. Gyerekeknek, időseknek, nőknek, de lassan már megtermett sportoló férfiaknak sem tanácsos este az utcára menni. A rendőrök kevesen vannak, nem mernek intézkedni, ugyanis nálunk, Magyarországon a kormány inkább a bűnözőket védi és mentegeti ahelyett, hogy a törvénytisztelő embereket védené.

Javult-e az egészségügyi ellátás színvonala hét év alatt? Éppen ellenkezőleg. Egy-egy vizsgálatra, kezelésre vagy műtétre hónapokat kell várnunk. Életveszélyes állapotban lévő sérültek és betegek nem jutnak időben orvosi ellátáshoz. Az orvosok és az ápolók immáron csak emberfeletti erőfeszítéssel tudják biztosítani, hogy az ellátás ne omoljon össze. Magyarországon a betegek szenvedése hosszabb és mélyebb, mint állapotuk egyébként indokolná. Számos haláleset történt, amely egyértelműen visszavezethető az egészségügyi rendszer kaotikus állapotára. És a kormány egyetlen megoldást javasol: szabadulni a problémától, bezárni, eladni, megszünteti az intézményeket, és elvonni a forrásaikat.

Több-e a hazai kis- és közepes vállalkozás Magyarországon ma, mint hét éve? Naponta jönnek a hírek: sorra húzzák le a rolót a magyar vállalkozók adó- és járulékemelések miatt, a növekvő bürokrácia és az egyre szélesebb, kiterjedtebb korrupció miatt. Hozzáférhetőbb és olcsóbb-e az energiaellátás Magyarországon? Nem, kedves Barátaim, drágább és időnként még el is zárják. Nőttek az árak, nőtt a függőségünk. Történt-e bármilyen érdemi, komoly igazi előrelépés újfajta források irányába? Nem, semmi.

Ki kell mondanunk: annyira benőtte őket a múlt, hogy már a jövő hangjai sem képesek hozzájuk eljutni. A mi bajunk tehát az, szumma szummárum, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy ma is a reménytelenség emberei irányítják az országot. Azért a reménytelenség emberei, mert nem értik, hogy a régi kudarcok kezelése helyett egy új világ építésébe kellene belekezdeni. Olyasmit erőltetnek, ami lehetetlen: írógépből számítógépet fabrikálni. Nem csoda, ha minden tervükről és minden elgondolásukról előbb vagy utóbb kiderül, kudarcra van, kudarcra volt ítélve. Ráadásul ők, a reménytelenség emberei állnak a változások útjában Magyarországon. A változás és a megújulás legfőbb akadálya hazánkban éppen ez a csődkormány, és a hozzá tartozó elit, amely rettegve őrzi alkalmatlanságát titkát.

Ami sok, az sok

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ami sok, az sok. Ennek a szomorú beszámolónak a még szomorúbb tényei ellenére higgyék el, a magyar emberek lelkében minden nehézség és baj ellenére ott munkál az a tudat, hogy a civilizáció nevű kalandba azért fogtunk bele közösen, hogy egyre jobb életminőséget teremtsünk, és nem azért, hogy rosszabbat. Azt is tudják és érzik, hogy az államot azért találtuk ki, és azért működtetjük, hogy a segítségünkre legyen, és nem azért, hogy nehezítse az életünket. Az is naponta eszükbe jut az embereknek, hogy a politikusokat nem azért tartják a hivatalukban, hogy azok problémákat okozzanak nekik, hanem azért, hogy megoldásokat kínáljanak az ő bajaikra. Nem azért tartják a politikusokat, hogy széttárt kézzel azt mondják: "cudar idők jönnek", hanem azért, hogy megoldást kínáljanak a cudar időkre.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A világban most az a verseny zajlik, ki tudja jobban és gyorsabban átszervezni a vállalatait, újraszabályozni a bankjait, fenntartani az életszínvonalat, megőrizni a munkahelyeket, abba a helyzetbe hozni a családokat és a nyugdíjasokat, hogy szolgáltatásokat tudjanak igénybe venni, és vásárolhassanak. Csakhogy a reménytelenség emberei erről a világszerte elterjedt válságkezelésről nem vesznek tudomást. Ez a makacs ellenállás egyre súlyosabb feszültséget okoz Magyarországon. A mi hazánkban már nem a válságról beszélnek széltében-hosszában. A hentes már nem azt szokta tőlem kérdezni az újpesti piacon, hogy mondjam meg: mi lesz ennek a vége, mondjam meg őszintén. Ősszel még ezt kérdezte. Hanem most már azt mondja, mit képzelnek ezek, csődbe vitték az országot, és még most sem hajlandók elhúzni, hogy rendbe lehessen tenni azt, amit ők elbaltáztak. Nem azt kérdezgetik, akárhol is járok, amit még karácsony táján kérdeztek, hogy mi a válság megoldása, hanem azt, hogy mikor mennek már el végre azok, akik ezt csinálták velünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az ország minden sarkából ugyanaz a rövid és elgondolkodtató mondat hallatszik: Ami sok, az sok. Olyan helyekről is ezt a mondatot hallani, ahol erre a kormányra korábban soha sem mondtak volna egyetlen rossz szót sem. Azt gondolom, hogy nem kellene végsőkig feszíteni a húrt: ha egy népet a saját vezetői a szakadék szélére kormányoztak, akkor a legrosszabb, amit tehetnek, ha még a szakadék szélén is, kötik az ebet a karóhoz, és azt hajtogatják, hogy nincs más irány, mint az övék, nincs más haladás, csak az, ami egyébként a szakadék szélére vezetett. Vagyis nincs rosszabb annál, ha egy országot csődbe rántó kormány még a reményt is el akarja venni a félrevezetett és bajba sodort emberektől; azt a reményt, hogy van kiút ebből a nehéz helyzetben. Ilyenkor még a legbékésebb néppel is megtörténhet - és a mi hátunkon, a magyarok hátán bizony időnként fát is lehet vágni - hogy ezt már nem viselik el, és akkor végül mégiscsak a reménytelenség emberei kötnek ki a szakadék alján. Az emberek dühösek, és gyökeres változást akarnak. És mi tudjuk, hogy jogos a mérgük, és jogos az indulatuk. Magyarországnak valóban új irányba kellene fordulnia. Csakhogy ehhez új emberek kellenek a reménytelenség emberei helyett. Olyanok, akik akarnak, tudnak és képesek változtatni.

Új irány

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarországnak tehát nem egyszerűen válságkezelő csomagokra, hanem jóval többre: teljes megújulásra, egy új irányra van szüksége. Ez embert próbáló és nehéz munka lesz. Kitartást és elszántságot követel azoktól, akik bele fognak vágni. Sokan szokták tőlem is kérdezni, ki aggódva, ki reménykedve, bírom-e még.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Eszem ágában sincs feladni. Mindig is azt vallom, mindig is azt vallottam: nem állhatsz félre addig, amíg a munkádat be nem fejezted. És engem a rendszerváltoztatás eszméje vitt a politika világába. Ugyanis a régi rendszerről is azt láttam, hogy az a reménytelenségnek a rendszere. Nekem, akkori fiatalnak az a világ azt üzente, hogy Magyarország sohasem lesz rendes nyugati ország, vagyis ahogy én gondoltam, szabad és független, erős ország, amelyik együtt él, lélegzik és halad a Nyugattal, a világgal. A régi rendszer nekem azt jelentette, hogy mi, magyarok mindig néhány lépéssel a világ után fogunk kullogni. Mindig elmaradottak leszünk, nekünk mindig kevesebb lehetőségünk, kevesebb szabadságunk, és kevesebb sikerünk lesz, mint a világ más országaiban élőknek. Én ebbe a reménytelenségbe nem voltam hajlandó beletörődni. Változtatni akartam ezen, ezért léptem a politikába, és hittem, hogy a mi nemzedékünk képes is lesz erre a változtatásra. Máig emlékszem a '88-89-es első politikai megtorlások időszakára, amikor beszélgettem az édesapámmal arról, van-e ennek az egésznek értelme, amit mi művelünk. És emlékszem a szavaira, amikor azt mondta, hogy akárhogy is lesz, ő úgy gondolja, hogy ő már ebben a rendszerben fog meghalni. Ő egy oroszok által megszállt világban fog meghalni, amire én akkor azt mondtam, hogy én nem fogok.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez vitt bennünket a politikába, ezért vagyunk még mindig itt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azért van itt még sok dolgunk nekünk, mert a mai Magyarország egyre jobban kezd hasonlítani a húsz évvel ezelőttire.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A hét év a lehetőségek bezárulását hozta Magyarországon. A mai szocialista Magyarország a kevesek Magyarországát hozta el. Azokét, akik jó időben voltak jó helyen. Szomorú tekintetű, öltönyös urak magyarázzák az embereknek, hogy a politika nem az emberek dolga, hagyják csak a politikusokra. Vállalkozók monopóliumokkal és kartellekkel találkoznak a piacon lehetőség és szerencse helyett. És a fiataloknak azzal kell szembesülniük, hogy nem mindegy, hogy hová születik a mai Magyarországon az ember.

Lebontani az akadályokat

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Magyarországnak meggyőződésem szerint csak akkor van jövője, ha képes változtatni. Ehhez új irány kell, és ehhez meg is van az akarat. A nagyon nagy többség akarata látható, érezhető. De azt is látjuk, hogy komoly akadályok tornyosulnak elénk. Mindenféle akadályok, időnként szellemiek, máskor politikaiak, gazdaságiak, szervezetiek és személyiek, végül is emberi akadályok. Az én célom az, hogy lebontsam ezeket az akadályokat. Lebontani minden akadályt, amely Magyarországot meggátolja abban, hogy új irányban forduljon és el tudjon indulni a jövő felé. Én még nem végeztem be a húsz évvel ezelőtt vállalt munkát. És azt tudom mondani a fideszes barátaimnak, hogy a Fidesz sem teljesítette be még a küldetését. A kevesek Magyarországa helyett még nem tudtuk felépíteni a mindenki Magyarországát, ahogy mi hívjuk: a polgári Magyarországot. Az én feladatom, hogy megnyissam a lehetőségek kapuit, hogy lehetővé tegyük, hogy mindenki számára a boldogulás elérhető, kézzelfogható közelségbe kerüljön. Ezt vállaltuk, ezt vállaltam húsz éve; ez a kötelességem, és ezt teljesíteni is fogom, akármilyen rossz hír is ez a szocialisták számára.

És nemcsak politikusként, hogy tovább fokozzam a bajt: nemcsak politikusként, hanem családapaként is ez a célom. Mert nem akarom, hogy a gyermekeim egy örök kudarcra ítélt országban nőjenek fel, és egy ilyen országban kezdjék meg a felnőtt életüket. Húsz éve, amikor arról beszéltünk, hogy milyen életünk lehet majd, milyen életszínvonalat célozhatunk meg, ha a jövőre gondoltunk, akkor Ausztriát hoztuk példának. Azt nem mondom, hogy komolyan gondoltuk, bár néha feszített bennünket a lelkesedés, hogy még a mi életünkben bekövetkezik az, hogy osztrák életszínvonalon fogunk élni, de azt igenis gondoltuk, reálisnak gondoltuk, minthogy az is volt, hogy legalább a gyerekeink olyan eséllyel szülessenek ebbe a világba, mint ahogyan Ausztriában egy osztrák gyerek születik egy ottani családba. És nézzék meg, hogy hova jutottunk ettől, tisztelt Hölgyeim és Uraim! A mi célunk Európa közepe volt, és nem a széle, ahová a szocialisták lökték Magyarországot.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ezért nem adhatom fel sem Én, és azt kell mondanom, Önök sem. A küldetésünket még nem fejeztük be, és Önöknek is tudniuk kell, hogy egyetlen ember ilyen célokat, ilyen feladatokat megvalósítani nem képes. De nem is szükséges, ugyanis mi nagyon sokan vagyunk. Magyarországon ma már szinte mindenki változást, új irányt akar, akadályokat akar elhárítani, és mindenki szeretne túllépni a reménytelenség korszakán. Legfeljebb sokan vannak közöttünk olyanok, akik nem merik elhinni, hogy ez sikerülhet. Ami nem csoda, hiszen az elmúlt évek jószerivel csak csalódást és kudarcot hoztak Magyarországra.

De tegyük fel a kérdést: valóban képtelenek lennénk úrrá lenni a reménytelenségen? Szólítsuk meg a nagyszüleinket, kérdezzük meg őket, hála Istennek, sokan még itt vannak közöttünk. Kérjük meg őket, gondoljanak vissza, talán nem a mainál súlyosabb helyzetben emelték-e fel és építették-e újjá Magyarországot a II. világháború után? Nekik sikerült, nem is akárhogy. Könnyű volt? Nem, iszonyú nehéz, de sikerült. Vagy szólítsuk meg a szüleink nemzedékét: ők a kommunista diktatúra legnehezebb éveiben sem adták fel a reményt, vállaltak gyermeket, családot alapítottak, hihetetlen áldozatok révén neveltek és tanítottak, taníttattak bennünket. És itt maradtak, nekik is sikerült, hiszen végül is felneveltek egy nemzedéket, amely képes volt véghezvinni a rendszerváltást, amikor eljött az ideje. Könnyű volt? Iszonyú nehéz, de nekik is sikerült. A szüleink és a nagyszüleink nemzedéke sokat dolgozott, rengeteget küzdött, és sok áldozatot hozott, ezért tőlük most azt kell kérnünk, azt is kérem tőlük, hogy támogassanak és biztassanak minket. Mondják el a gyerekeknek meg az unokáknak, hogy igenis sikerülni fog, mert nekik is sikerülhetett. És itt vannak a rendszerváltók, az én nemzedékem. Arra kérem őket, hogy ne felejtsék el, arra kérlek benneteket, hogy ne felejtsétek el, legyetek rá büszkék, egyszer már volt bátorságunk, volt erőnk, és volt tehetségünk is változtatni, volt erőnk túllépni a múlton, a reménytelenségen, és igenis új irányba fordítottuk Magyarországot. Emlékezzetek rá: lebontottuk a vasfüggönyt, hazaküldtük az orosz katonákat, és kiköveteltük a szabadságot, a többpártrendszert, az új választásokat. Nem kértük, követeltük, és ki is kényszerítettük, és aztán ez még mind semmi, mert ezután meg a csődbe vitt országot talpra állítottuk. Könnyű volt? Nem, nagyon nehéz volt, de sikerült.

Kedves Barátaim!

Bátran hadd szólítsam meg a negyedik nemzedéket is, a fiatalokat, akik a rendszerváltoztatás idején még csak gyerekek voltak, ha egyáltalán akkoriban már megszülettek. Tudjuk, hogy a fiatalok minden nagy korszakváltás idején a jövő harcosai. Most kérem tőlük, hogy higgyék el, rajtuk is múlik, hogy milyen országban kezdik majd meg felnőtt életüket. Rajtuk is múlik a saját jövőjük, ne szedjék fel a sátorfájukat, ne hagyjanak itt bennünket: a változásért folytatott küzdelemben rájuk is szükség lesz. Higgyék el, higgyenek abban, hogy minden nemzedéknek saját magának kell kijelölnie saját életének határait. Higgyék el, hogy együtt be fogjuk bizonyítani, hogy igenis lehet másképpen vezetni egy országot, másképpen kormányozni, mint ahogy most éppen a reménytelenség emberei teszik.

Igen, közösen be fogjuk bizonyítani. Lehetséges munkahelyeket teremteni annak érdekében, hogy tíz év múlva egymillióval többen dolgozzanak legálisan, mint ma. Be fogjuk bizonyítani, hogy beindítható és fenntartható egy erős gazdasági növekedés, ésszerű adókból több pénz fog befolyni, mint a mai munkaellenes és életidegen adórendszerből. És be fogjuk bizonyítani, hogy az államadósság csökkenthető, ha nem hitelekből próbálunk jólétet teremteni, hanem munkából, termelésből, erőfeszítésből. És be fogjuk bizonyítani, hogy rendet lehet tenni a közbiztonság terén - mindenféle etnikai konfliktusok nélkül. Egyszerű és mindenkire vonatkozó törvényekkel, a bűnözők elleni szigorú fellépéssel, erős rendőrséggel és erős igazságszolgáltatással. És be fogjuk bizonyítani, hogy a magyar gazdaság a saját lábára tud állni, ha felszabadítjuk, és az állam lehetővé teszi, hogy nagy számban alakuljanak kis-, közepes és családi vállalkozások, hogy mindenki a maga ura lehessen, akár vállalkozóként, akár munkavállalóként. És be fogjuk bizonyítani - ez nekem személyes elkötelezettségem is -, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy lehet úgy nevelni egy nemzedéket, hogy mindenki használható szakmával a kezében lépjen ki az iskolából és lépjen be a felnőttek életébe.

Utat a jövőnek!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Summa summarum, azt akartam a mai rövid együttlétünk alkalmával, ebben az egy órában elmondani Önöknek, hogy mi nem legyőzni akarjuk a kormányt meg a politikáját. Túl akarunk rajta lépni. Mit is jelent ez? 1990-ben volt bennünk kellő bátorság, hogy bejelentsük, emlékszem jól, március 15-én történt: területi követeléseink vannak. Visszaköveteljük az idegen megszálló katonáktól az országunkat, mindazoknak a nemzedékeknek a nevében, akik harcoltak érte, akik újjáépítették. Mi, magyarok akkor a saját országunkat követeltük vissza. A régi világ emberei kapkodták a levegőt - emlékszem -, hogy képzeljük mi ezt. És két év múlva az út széléről integettünk a távozó orosz katonáknak. Mi itt vagyunk, a Szovjetunió nincs sehol sem, kedves Barátaim.

Magyarország változást akaró nemzedékeinek ma pontosan ugyanezt kellene tenniük. Összefogni, együttes erővel és az elsöprő többség hangján ki kell mondani: területi követeléseink vannak. Vissza akarjuk kapni a hazánkat, a saját országunkat azoktól, akik magánvállalatként kezelték, és csődbe vitték. Eljött az ideje. Eljött az ideje, hogy azok a nemzedékek, akik az elmúlt keserves évtizedek során vállukon vitték az országot, a világháború után újjáépítették, a diktatúra éveiben itt maradtak, és védték az értékeit, akik végigküzdöttük a rendszerváltást, most mindannyian együtt visszaköveteljük az országot azoktól, akik eddig csak hasznot húztak belőle, aztán meg tönkretették. Mert az új irány, tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt is jelenti, hogy mostantól ezeknek a nemzedékeknek a céljai lesznek az ország céljai. Nem az, amit a mindenkori kormány rájuk, ránk akar erőltetni. Az ország nem a kormány tulajdona, amivel azt csinál, amit akar. A politikusok és a vezetők megbízatása nem erről szól. Az ország az embereké; azoké az embereké, akik dolgoznak és küzdenek érte. Ez ilyen egyszerű. Magyarország mostani nemzedékei mostantól közösen kellene követeljék a közéletnek és a mindennapi életnek a reménytelenség emberei által megszállt területeit. Igen, területei követeléseink vannak a reménytelenséggel szemben, a hazugsággal szemben, a megszorításokkal szemben, a régi lejárt elittel és folytonos kudarcaikkal szemben. Teret követelünk az új gondolatoknak, új megoldásoknak, új eszközöknek. Utat a jövőnek!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a következő hónapok és hetek feladata. Ebben az európai parlamenti választás rendkívül fontos állomás lesz, amihez sok sikert kívánok az európai parlamenti választáson induló jelöltjeinknek. Kitartó és elszánt kiállással követelnünk kell a változást. Napról napra felmorzsolni a reménytelenség embereinek ellenállását. Ki kell mondanunk, minél tovább húzzák, annál mélyebbre kerülnek, amikor eljön az igazság és a számonkérés pillanata. Ami el fog jönni! Ahogy, kedves Barátaim, eljön a nap, amikor mi, a változást akaró nemzedékek közösen elindítjuk majd Magyarországot egy új irányba, hogy a kialakuló új és nehéz világrendben megbecsült, tisztelt és erős országgá tegyük.

Új irány, Magyarország, új irány, magyarok