Ránki Dezső és a Concerto Budapest

2014. április 26-án Ránki Dezső a Concerto Budapesttel koncertezik a Zeneakadémián. Műsorukon Charles Ives, Schumann, Mendelssohn művei szólalnak meg és egy Vidovszky: Orkesztrion ősbemutató.

 

A hangverseny nyitó darabja a modernista Charles Ives 1906-ban írt Megválaszolatlan kérdés című kompozíciója, amelyet többször is átdolgozott-finomított, s végül csak 1946-ban került először a közönség elé. Majd Robert Schumann népszerű a-moll zongoraversenye csendül fel, Ránki Dezső szólójával. A koncert második felében a hetvenedik születésnapját ünneplő, Vidovszky László Orkesztrion című szerzeményének legelső megszólaltatását hallhatja a közönség. A koncert programját a huszonnégy éves Mendelssohn által 1833-ban komponált IV. („Olasz") szimfónia zárja majd, a melléknevéhez méltóan derült és napsugaras hangulatban.

 

Robert Schumann: a-moll zongoraverseny op.54

„Képtelen vagyok arra, hogy virtuózok számára írjak koncertet, így valami mást kell kitalálnom" - írja Schumann 1839-ben menyasszonyának. Valaha ugyan ő maga is zongoravirtuóznak készült, egy helytelen mechanizmussal megoldani próbált ujjgyakorlat következtében azonban keze mindörökre alkalmatlanná vált a nyilvánosság előtt való zongorázásra. A zongoraverseny komponálásának gondolata legelőször ebben az időben merült fel Schumannban. Később - Clara Wieck jegyeseként - ismét foglalkozott a tervvel, és 1841-ben meg is írta az a-moll koncert első tételét, a versenymű teljes alakjában azonban csak négy éwel utóbb készült el.

Rendkívül koncentrált kidolgozásmód jellemzi Schumann egyetlen zongoraversenyét. Csaknem valamennyi témája egy tóról fakadt, mégis mindegyik önálló profillal rendelkezik, saját regisztere, hangszerelése, ritmikája van. Epikus témák ezek, különösen az első tételt jellemzi az elbeszélő hang. Ezt az „elbeszélést" a szólóhangszer és a zenekari tutti közösen készíti elő, általában az egész tétel zenei anyaga arányosan, szinte kamarazeneszerűen oszlik meg a zongora és a zenekar között. A zongora faktúrája ugyanaz, mint Schumann csodálatos fiatalkori zongoramuzsikájáé: finom polifóniával átszőtt, fantáziaszerű és bensőséges; ornamentikája nem oly gazdag, mint Chopiné, és virtuozitása nem oly mutatós, mint Liszté (nem is oly hálás egyébként!).

A „közjáték"-nak nevezett második tétel nem más, mint zongora és zenekar meghitt párbeszéde, amely középső tagjában valóságos kamarazenévé nemesül: a „kérdést" ezúttal a gordonka teszi fel, s a zongora „felel" rá, sejtelmes-ábrándos sóhajával. A tétel befejezésénél ismét felhangzik az alsó tétel főtémája, töredékeire szakadozva, mint egy tűnő emlék. Majd megállás nélkül sodor a vonósok felfelé ívelő glisszandója a finálé kirobbanó és diadalmas, táncos révületébe. A fiatal Dávid-szövetségbeli harcos Schumann hangja ez, amelyet a Karneválból, vagy a C-dúr fantáziából ismerhetünk már. Sőt, a tétel kidolgozásában felhangzó új anyag valóságos Davidsbündler-induló, 3/4-es ütemben.

Sajátságos, formaalkotó szerepet kap a fináléban a zenekar rövid fugatója, amelyet Schumann előtt Beethoven is alkalmazott (c-moll koncert), az ő példáját pedig Brahms követte, d-moll zongoraversenyében. (Pándi Marianne: Hangversenykalauz)

 

Felix Mendelssohn: A-dúr „Olasz" szimfónia op.90

Mendelssohn, akit a sors a zenei alkotó géniusz mellett kedvező életkörülményekkel is megajándékozott, gazdag és szerető családja körében valóban mindent megkapott, ami művészete kibontakozását elősegíthette. Így jutott osztályrészéül többek között az utazás, a világlátás lehetősége is. Huszonkét éves korában Olaszországban tett tanulmányutat. Ez az út Velencén, Firenzén, Rómán, Nápolyon és Milánón vitt keresztül, és Mendelssohn két évvel utóbb írt A-dúr szimfóniájában örökítette meg benyomásait.

A szimfónia első tétele azt a harmonikus életérzést sugározza, amely általában áthatja Mendelssohn muzsikáját. Ez a harmónia ezúttal a lendület, jókedv, mozgalmasság jegyében született meg. A második helyen lassú tétel áll. Hangját csendes szemlélődés jellemzi, de bizonyos nosztalgia is kicsendül belőle. Ez azonban nem azoknak a végtelenbe vesző tájaknak, nem annak az örökre elvesztett vagy soha nem ismert otthonnak szól, amely után Schubert egy életen át vágyódott. Mendelssohn konkrét, ismert, meghatározott otthonba vágyik haza, övéi szerető körébe, a maga dús és puha fészkébe. Innen az elvágyódásban is megőrzött harmónia, és innen e lassú zene intenzitásának korlátjai: nem hatol mélyebbre Mendelssohn poétikus és sima „Szöveg nélküli dalainál". A rövid lassú tétel után következő harmadik tétel a scherzo szerepét tölti be: ez már valóságos német tánc, a honvágy meglelte kifejezését, a derűs muzsikában a szeretett honi táj látomása elevenedik meg. (Különös paradoxon ez: a romantikusok, de még elődeik is rendszerint délre vágyódtak, a zord északon is Itáliáról álmodoztak, míg Mendelssohnnak mind e szépség kellős közepén is hazajár a képzelete!) A finálé végül - mintegy felelve az első tétel várakozásteljes hangulatára - jókedvű, vérpezsdítő táncot zendít meg: Mendelssohn a Saltarello nevű nápolyi ugrótánc nagyszerű stilizálásával fejezi be Olasz szimfóniáját. (Pándi Marianne: Hangversenykalauz)

 

2014. április 26. 19:30

Ránki Dezső és a Concerto Budapest

Zeneakadémia

Vezényel: Keller András

Közreműködik: Ránki Dezső

 

http://hu.concertobudapest.hu/

 

Lantai József