Végéhez közeledik a Concerto Budapest évada

Május folyamán még két hangverseny részesei lehetünk, előbb Rost Andrea és Mester Viktória közreműködésével Mahler-ben gyönyörködhetünk, majd a kazah Alena Baeva, a legifjabb hegedűművész-nemzedék egyik legfénylőbb csillaga következik. Júliusban pedig újra szólnak a Vármegyeháza udvarán a Concerto nyárestek.

 

2014. május 23. 19.30

Concerto Grande - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Mahler: II. szimfónia „Resurrection"

Vezényel: Keller András

Közreműködik: Rost Andrea, Mester Viktória

MR Énekkar (mb. karnagy: Oláh Gábor)

 

„Mahler művészetének a délnémet-osztrák későromantika bensőséges líráján, bőven ömlő szimfonikus pátoszán kívül sajátos jellemzője a népköltészethez való vonzódás. Ez nemcsak dalkompozícióira nyomja rá bélyegét, hanem nagyzenekari alkotásaira is. Mahler szimfóniái bizonyos értelemben a népdalok nyelvét beszélik, erre utalnak a gyakori idézetek: egy-egy szimfóniatétel burkoltan vagy nyíltan céloz népi ihletésű dalokra vagy népdalfeldolgozásokra.

Mahler II. szimfóniája 1894-ben keletkezett, néhány évvel azután, hogy szerzője megvált a budapesti Operaháztól. A szimfónia hangjának őszintesége, egyszerűsége a természet közelségére mutat. A szimfónia különös kettőssége ez: egyfelől a naiv keresetlenség, másfelől a monumentális mívesség mutatkozik meg rajta - ez a kettősség egyébként Mahler egész művészetére jellemző.

A c-moll szimfóniában a zeneszerző elveti a klasszikus négytételes koncepciót. Az öttételes mű előadását rendszerint két részletben valósítják meg, az első tétel után tartva nagyobb szünetet. Az első tételt Mahler egyik méltatója olyan freskók sorozatához hasonlítja, amely előtt gyorsan haladunk el! A második tétel egyszerű és vidám tánctétel, a német Ländler népszerű formája, amelyet viharos középrész szakít félbe. A harmadik tételben Mahler egy régebbi dalára utal: a „Des Knaben Wunderhorn" népköltészeti gyűjteményből vett szövegre írott sorozata hatodik dalát (Páduai Szent Antal prédikál a halaknak) szőtte bele a szimfóniába. Ezt megszakítás nélkül (attacca) követi a negyedik tétel, amely a fenti gyűjtemény utolsó dalának címét viseli: Urlicht (ősfény). A dalt alt-szólista adja elő, mintegy közjáték gyanánt készítve elő a finálét. Ez a tétel a hatalmas mű nem kevésbé impozáns befejezése. Válogatott hangzási effektusokkal éri el a zeneszerző a kívánt hatást (például azzal, hogy a négy trombitát négy különböző helyen elhelyezett muzsikus szólaltatja meg), általában a legaprólékosabb előírásokkal ügyel a hangszínek árnyalataira. A befejezés előtt énekkar is felhangzik, bölcselkedő-vigasztaló, igazi későromantikus harmóniákban gazdag éneke mintegy dicsfényt von a sugárzó finálé köré." (Pándi Marianne: Hangversenykalauz)

 

2014. május 31. 19:30                                                         

Concerto Russo - Zeneakadémia

Alena Baeva és a Concerto Budapest

Vezényel: Keller András

Közreműködik: Alena Baeva

Alena Baeva a legifjabb hegedűművész-nemzedék egyik legfénylőbb csillaga. Nincs még harminc éves, de máris rangos versenygyőzelmek sorát tudhatja a magáénak (Wienawski-verseny, 2001; Paganini-verseny, 2004; Sendai-verseny, 2007). Kazahsztánban született, majd Moszkvában tanult, s mesterének tudhatja mások mellett Mjsztszlav Rosztropovicsot, Shlomo Mintzet és Ida Haendelt is. Több mint harmincöt versenymű szerepel a repertoárján, melyek közül most Csajkovszkij varázslatos Hegedűversenyét játssza el Keller András és a Concerto Budapest közreműködésével. A koncert második felében aztán a tomboló ritmusé lesz a főszerep: Beethoven VII. szimfóniája szólal meg, az a mű, amelyet Richard Wagner „a tánc apoteózisának", Glenn Gould az „első diszkózenének" nevezett.

 

A program:

Csajkovszkij: Hegedűverseny op.35

„A zeneirodalom egyik legnépszerűbb hegedűversenyét Csajkovszkij 1878-ban komponálta, és a magyar származású világhírű hegedűvirtuóznak, Auer Lipótnak ajánlotta. Auer azonban hosszú ideig nem mert szembenézni a darab rendkívüli követelményeivel, így a bemutatón Adolf Brodsky, orosz hegedűművész játszotta a művet, 1879-ben, New Yorkban. Néhány évvel később Brodsky Budapesten is bemutatta a koncertet. Utóbb Auer is megváltoztatta álláspontját, és a mű szenvedélyes propagátorává lett: közkézen forgó kiadását is ő rendezte sajtó alá.

A darab ellenállhatatlan varázsának egyik titka nyilván az a mesteri lelemény, amellyel Csajkovszkij a nyugat-európai hegedűkoncert hagyományait az orosz népi hanggal összeegyezteti. Az első tétel - egyébként a darab súlypontját hordozó, nagyszabású koncerttétel - főtémája például azt a pattogó induló-intonációt folytatja, amelyet a francia hegedűversenyekben Viotti honosított meg a századforduló idején. Az a mód azonban, ahogyan Csajkovszkij ezzel a témával bánik - például mindjárt a bemutatást megelőző, várakozásteljes „rányílás" a témára - már az ő sajátos művészetének körébe tartozik; a téma továbbfejlesztése, illetve az elemeivel folytatott motivikus játék viszont klasszikus bécsi hagyományra utal, a melléktéma pedig az orosz románcok érzelmes hangját pendíti meg. A tétel kidolgozásmódja különös keveréke a bőbeszédűségnek és magvas tömörségnek, koncertáló szólama mindvégig súlyos veretű, férfias játékmodort követel az előadótól: lírája is bensőséges, szinte szemérmesen tartózkodó. A lassú tétel címe: Canzonetta. Mint önálló előadási darab is hallható olykor, de kár kiszakítani a nagyforma kereteiből, hiszen sokat veszít, aki csak ezt a sűrű és lefojtott szláv panasz-éneket ismeri meg, és nem hallhatja az attacca utána következő, kirobbanó finálét, amelynek népies tánc jellege úgy oldja fel a lassú tétel vége felé szinte már fullasztó feszültséget, mint a kitörő vihar a levegőben vibráló elektromosságot. Kétféle zenei anyagot dolgoz fel ez a finálé: az egyik a már említett, kirobbanó forgatagos tánc, a másik lassú menetű, lefojtott, lépő ritmikájú lejtés. Mindkettő adekvát megszólaltatása a legnagyobb hegedűművészek reprezentatív erőpróbája."

 

Beethoven: VII. szimfónia op.92

„A gyors egymásutánban írt és egyszerre bemutatott V. és VI. szimfónia után három évig nem születik szimfónia Beethoven műhelyében, de egyéb nagyobb szabású zenekari darab sem. Míg versenyművei sorát a hatalmas Esz-dúr zongorakoncerttel tetőzi be és vonósnégyeseit a 74-es és 95-ös opuszokkal gazdagítja, zongoraszonátái közül csak a kéttételes Fisz-dúr (op. 78) és a Les Adieux című szonáta (op. 81a) érdemel említést az 1809-es esztendőből, azután itt is csend támad egy időre. 1811-ben viszont egyszerre két szimfóniát ír Beethoven, a Hetediket és a Nyolcadikat. A VII. szimfóniát 1812 tavaszán fejezi be, és a következő év decemberében mutatja be a bécsi közönségnek. „A tánc apoteózisának" nevezik ezt a művet, és ha a tánc mibenlétét elsősorban a ritmusban véljük megtalálni, úgy ez az elnevezés találó. A VII. szimfónia valóban ritmusával vésődik bele a hallgató tudatába, és egyes tételeinek is sajátos ritmikája adja egyéni arcélét. Ez a ritmika nem különösképpen differenciált, úgyszólván egyetlen ritmikai képlet jellemez egy-egy tételt. Közel járhat az igazsághoz az a feltevés, amely szerint az antik görög költészet hatása nyomta rá bélyegét a szimfónia klasszikus metrumaira.

Az első tétel előtt ismét felhangzik a lassú bevezetés, amely általában feszültséget, izgalmat, várakozást kelt, de az A-dúr szimfóniában csupán barátságos előkészület az ünnepre: mert nem kétséges, hogy a gyors szonátatétel parádés ünnep színtere (Bartha Dénes antik lovasünnepet sejt a hetyke daktilusok jelentése mögött). Lassú tétele tulajdonképpen nincs is a VII. szimfóniának. Az ennek megfelelő helyen csodálatos a-moll Allegretto áll, a zeneköltő bensőséges és egyszerű „lépő dallamainak" egyike, amelyet a magyarázók sokféleképpen próbáltak már értelmezni (általában gyászindulónak fogják fel!). A dalformájú. tétel egyébként ugyanilyen jogon akár bölcsődalnak is interpretálható, olyan harmonikus és megbékélt zene! Ezt egyébként a kortársak is észrevették, és az Allgemeine Musikalische Zeitung nyomban a bemutató után „az újabb hangszeres zene koronájának" nevezte a VII. szimfónia Allegrettóját.

Hasonlóképpen hiú próbálkozás a scherzo „megfejtése" (Wagner például parasztlakodalomnak interpretálta!). Az eddigi szimfónia-scherzókhoz képest mindenesetre ez a legkönnyedebben lebegő, legdifferenciáltabban hangzó darab, csipkefinom szövetének adekvát megmunkálása nem kis feladat elé állítja a karmestereket. Az orgiasztikus fináléra illik leginkább „a tánc apoteózisa" cím. Témáját népi mélosz ihlette, méghozzá Európa két legtávolabbi pontjáról hozta össze Beethoven ezt a vérpezsdítő táncmuzsikát: részben ír, részben kisorosz népdal-emlékeket olvasztott össze, hogy létrehozza a ritmusnak és dallamnak ezt páratlan hatású, szélvésziramú, abba nem hagyható képletét. A Teplitz fürdőhelyen eltöltött gondtalan, szép nyár minden társas örömét, minden napsütését belekomponálta Beethoven ebbe a mámoros szimfóniába." (Pándi Marianne: Hangversenykalauz)

 

http://hu.concertobudapest.hu/

 

Lantai József